Megmaradásunk záloga…

Orbán Viktor;

Az utóbbi időben egyre gyakrabban hallani mifelénk az autonómia szükségességéről. A politikával foglalkozók gyakran ezt a kérdést úgy állítják be, mintha egy nyilvánosságra kerülő autonómiatörvény tervezet varázsütésre megoldaná a szlovákiai magyarok minden gondját.

Nem fogja.

Nem fogja, először is azért, mert a jó szokásoknak megfelelően úgy összekapnak majd rajta a politikusok, hogy csak a végeláthatatlan veszekedés az, ami biztos bekövetkezik. De ez csak a történések mellékvonala. Az első körben az autonómiával inkább mint intézménnyel lesznek gondok. Mindegy ugyanis, hogy ki dolgozza ki a Felvidéken a legjobb, legátfogóbb, legbriliánsabb autonómiatervezetet, a kérdés az, hogy mennyi lesz ebből igazán megvalósítható. Ugyanis amíg a pozsonyi parlamentben hozzák a minket érintő politikai döntéseket, nincs olyan reálisan gondolkodó politikus, aki elhinné, hogy egy nekünk megfelelő önrendelkezési törvényt a szlovák parlament megszavaz. Egyedül pedig nem megy. Sok törvényt kéne módosítani ahhoz, hogy nekünk is jó legyen. Még az alkotmányba is bele kéne nyúlni… Láthatjuk, hogy még egy “nyamvadt” vasúti táblatörvényt se lehet elfogadtatni a szlovák többséggel, nem beszélve az alkotmánybíróság nyámnyila hozzáállásáról a kettős állampolgársághoz. Pedig az nem fájna úgy, mint az autonómia. A nagy kérdés persze ebben az esetben az, hogy miért erőltetjük ilyen „látványosan” az önrendelkezést? A cinikus kérdést nyugodtan lehet provokációként értelmezni, mert az eddigi 20 év politikai autonómia lebegtetése még véletlenül se nevezhető nemhogy látványosnak, de még óvatosnak sem.

autonom SK
Autonómia-koncepciók a szlovákiai magyarok körében 1989 után (Fórum Intézet)

Ha azt nézzük, egy esetleges önrendelkezést milyen hosszú távon tudnánk kiharcolni, láthatjuk, hogy esetleg az unokáink számára lesz majd kézzelfogható valami eredmény. A gond az, hogy addigra nem marad belőlünk egy szerb kisebbségre való sem a Felvidéken. Ha valami hasznosat akarunk tenni, akkor olyasmit kell tervbe vennünk, amit rövid távon, vagyis most lehet megvalósítanunk. Az autonómiához ugyanis pénz kell. Sok pénz. Szerencsére most is van egy pénzforrás, amely felett elvileg mi – vagyis a nemzeti kisebbségek – rendelkezünk. A kulturális támogatásokra szánt pénz, amit jelenleg a Kormányhivatal kezel. Ezt a tételt kell törvényileg úgy bebiztosítani, hogy ne az éppen aktuális kormány kénye-kedve határozza meg, mennyi az annyi, és átadni a kisebbségeknek, hogy önmaguk döntsenek a felhasználásáról. 

Ezért követelnünk kell, hogy a Szlovák költségvetésben éves szinten a kultúrára/iskolákra fordított pénz arányos részét kapják a kisebbségek. És ez még nem is túlzott követelés, mert mint ahogy a Kisebbségi Bizottságban végbement változásokból is látjuk, a szlovák kormány a gyengébb, kis létszámú kisebbségeket előszeretettel részesíti pozitív megkülönböztetésben. Teszi ezt azonban nem az összkultúrára szánt összeg keretében, hanem főleg a mi kárunkra. A “merjünk nagyok lenni” szlogennek itt lenne meg igazán az értelme. Követeljük, hogy ez a pozitív diszkrimináció ránk is vonatkozzon! A “nekünk”, vagyis a kisebbségeknek  járó arányos összeg megemelése után lehetünk csak nagyvonalúak a lengyelek, horvátok, zsidók vagy szerbek irányában. Most a helyzet olyan, hogy azt az összeget, amit a legkisebbek kapnak, gyakorlatilag a mi zsebünkből veszik ki.

A Csemadok mellett a felvidéki/szlovákiai (kinek mi a kedvesebb) magyarságnak van több olyan szervezete is, amely nemcsak regionális érdekekért, hanem összmagyar célokért dolgozik. Vannak ugyan országos intézményeink, csak az alulfinanszírozás miatt nem tudnak olyan szinten tevékenykedni, hogy eredményeik mindenki számára láthatóak legyenek. A jelenlegi finanszírozási rendszer alapján, ahol mindenki pályázik a tevékenységéhez kapcsolódó kisebb-nagyobb projektekkel, lehetetlen működőképes kulturális intézményrendszert  fenntartani, hisz minden pályázó a számára a létbizonytalanság az egyetlen biztos pont. A pályázatok rendszere kimondottan megköveteli a jól,  átgondoltan beépített kiskapukra alapozott pályázatok írását, mert ha valaki reális igényeihez mérten kér támogatást, a mindenféle bizottságok elbírálásai után az eredmény rendszerint egy teljesen torz költségvetés, amiből mindent lehet, csak az eredeti elképzeléseket megvalósítani nem. 

A szlovákiai magyar intézmények ezért léteznek folyamatos forráshiánnyal küszködve. Nincs lehetőség működési támogatás igénylésére, ezért azok az intézmények, amelyekben folyamatos munka zajlik, a pályázati rendszer kiskapuin keresztül próbálnak pénzhez jutni. A megoldás erre nem lehet más, mint a jelenleginél sokkal átláthatóbb, átgondoltabb finanszírozási politika. A finanszírozást pedig nem a kormányhivatalban kell suttyomban levezényelni, hanem költségvetési tárgyalásokat kell folytatniuk az érintett szervezeteknek arról, kinek milyen feladatok elvégzésére mire van szüksége. Nyilvános vitára pedig azért van szükség, mert az elmúlt évek rossz tapasztalatai azt mutatják, sokan értelmetlenül használják fel a kapott pénzeket. Ugyanarra a témára különböző csoportok kérnek és kapnak pénzt, sok a duplicitás, nem az együttműködés a jellemző, hanem a pártoskodás. Mindezek azt eredményezik, hogy olyan országos rendezvények vannak a pénzhiány miatt egy nap alatt lebonyolítva a résztvevőket tömegnyomorba kényszerítve, amelyek több száz embert mozgatnak meg hónapokon keresztül az ország minden tájáról. Nem biztosított a jelenlegi támogatási rendszer alapján a kultúra fejlődése sem. Nincs pénz a társadalomtudósok, színészek, versmondók, táncosok, bábosok, énekesek stb. folyamatos képzésére. Azok a pár napos összpontosítások, amiket a kormányhivatal pályázatok formájában támogat, nem teszik lehetővé a folyamatos szakmai képzést egyik kategóriában sem. 

Az autonómiakoncepciók légvárai helyett akciótervet kell megfogalmazni. Az elsődleges célnak a felvidéki intézményrendszer pontos összeírását és igényeinek meghatározását kell tekinteni. Ezt kell hogy kövesse az, hogy meghatározzuk az intézményrendszeren belüli feladatokat, célokat, fontossági sorrendet felállítva a célok kitűzésénél. Ezzel párhuzamosan a politikai pártoknak kezdeményezniük kell azokat a törvénymódosításokat, amik biztosítják a kisebbségek túlélését és gyarapodását. A támogatási rendszer megváltoztatását nem egyszeri feladatnak kell tekinteni, hanem a civil társadalom hathatós támogatásával folyamatos nyomás alatt kell tartani a parlamentet, egészen a kitűzött cél eléréséig.

Az önkormányzatiság ezen intézményeinek kiépítésével azonban nem várhatunk a politikusokra. Ezt, még ha a végén meg is kell változtatnunk valamit benne, sokkal hamarabb fel kell építenünk, mert nem érhet felkészületlenül bennünket a kért jogok megadása. Ez az igazi önrendelkezés. Ráadásul megvalósítható, mert a szlovákságnak sem lehet ellene semmi érdemi kifogása. Elvégre mi köze egy árvai szlováknak egy dunaszerdahelyi bábszínházhoz, vagy a Százdi Citerazenekarhoz?

Hacsak nem annyi, hogy ha meghívják őket a hegyekbe, szívesen elmennek egy vendégelőadásra …

© Haraszti Gyula

 

Berényi József: A szlovákiai magyar önrendelkezés kilátásairól

Koncepció vagy esetlegesség?

Az autonómiáról – kertelés nélkül

Gondolatok a szlovákiai magyarok nemzetstratégiájához

A Híd bemutatta a Vízió 2016 stratégiai dokumentum első részét

 

A SZLOVÁKIAI MAGYAR KULTÚRA HELYZETE; A VITAANYAG ISMERTETÉSE

Az MKP kulturális politikája 2008_BA3

Kulturális_Stratégia

Kulturális_Tanács_jegyzőkönyv_2008_02_25_javított

Média-szekció témái

Megjegyzések és kiegészítések a média szekció alapanyagához

A szlovákiai magyar kultúra helyzete

 2005

 

Hozzászólások

hozzászólás