Prvious Page Next Page

Az esőerdő rémséges hangjai


Az esőerdőben félhomály, titokzatos hangok kavalkádja fogadta őket. A földből vastagon gomolygott a pára, ahogy a forró napsugarak behatoltak a lombok résein és párologtatni kezdték az éjjel lerakódott nedvességet. A sűrűben állatok tarka foltjai villantak meg majd tűntek el; papagájok rikácsoltak hol jobbról, hol balról. A liánokon majmok hintáztak, közeledtükre elinaltak vagy elbújtak a vastagabb ágak mögé.
Egyszerre volt sejtelmes és gyönyörű az erdő.
– Ilyen illatot nem éreztem még – Buborék csak suttogva mert megszólalni a megilletődöttségtől, ahogy egyre beljebb haladtak a sűrűbe.
– Annak a nagy fának a virágát érzed, látod? Ott van...
Csodálatos fa volt, óriási rózsaszín virágokkal voltak telepotyogtatva az ágai. Lepkék és bogarak nyüzsögtek a hatalmas virágkelyhek körül.
Éles kiáltás harsant, aztán csönd lett: minden állat figyelt. Semmi sem történt, csak valamelyik majompapa szidhatta a csemetéjét. A madarak ismét dalba kezdtek, zúgott, zsibongott tovább az erdő.
Bámulták a sok csodát, Tiwani magyarázgatott, elmesélte, hogy az esőerdőben százötvenféle fa nő. Azután játszottak: liánokon hintáztak, nagy nevetéssel huppantak a földre. Később a páfrányok rejtekében bújócskáztak. A fogócskát sem hagyták ki.
– Egyedül nem nagyon szoktak elengedni az erdőbe, mert még kicsi vagyok, attól félnek, nem találok haza – vallotta be a kisfiú, amikor leültek szusszanni egyet.
– Ajaj! – Buborék megrettent. – Remélem, innen még visszatalálsz...
Papagáj – Talán... – mondta Tiwani eléggé bizonytalanul.
– Abban bíztam, hogy figyeled az utat – mondta a manó.
– Figyeltem én, figyelgettem...
Most aztán bajban voltak. Közelgett az este... Visszatalálnak-e a faluba, vagy az erdőben kell tölteniük az éjszakát, a titokzatos hangok között, teljesen védtelenül?
Vészesen gyorsan sötétedik ám az erdőben. Az éjszaka hirtelen szakadt rájuk. Nyirkos párák ölelték őket körül, s bár meleg volt, a nedves forróságban vacogás fogta el mindkettőjüket.
Most mi lesz?
– Tüzet kéne raknunk... – pislogott körbe Buborék.
– Az bizony jó lenne, de minden nedves.
– Valóban nincsenek itt vadállatok? – rezzent meg Buborék minden titokzatos erdei hangra.
– Vadállatok nincsenek, abban biztos lehetsz – nyugtatta a manót a kisfiú.
– És kígyók?
– Hát... – mondta Tiwani bizonytalanul.
Hallgattak egy sort. Az erdő hangjai ijesztően fölerősödtek a csendben.
– Ó, ó, ó! – sziszegte a manó.
A kisfiúnak eszébe jutott, hogy semmi oka a félelemre, hiszen minden erdőlakó jó barátja. Megnyugodott, hirtelen erős lett és bátor.
– Csak nem félsz? – nevetett fel Tiwani. – Ne butáskodj, Buborék, mert kinevetlek. Még ilyet? Gyere, másszunk fel erre a vastag fára!
Buborék elszégyellte magát. Nohát, hogy a kisfiú ilyen bátor, ő meg reszket, mint a kocsonya?! Mikor azért jött a hívásra, hogy ő vigyázzon Tiwanira...
"Össze kell szednem magam" – gondolta. Úgy is tett. Felmásztak a fára, elhelyezkedtek egy széles, kényelmes ágon.
Ahogy a szél mozgatta a fölöttük sátorként elterülő lombokat, ki-kivillant az égbolt ezernyi fényes csillaga. Gyönyörű volt! Buborék szája tátva maradt a csodálkozástól:
– Sok szépet láttam már, de ez most valóban csodálatos – mondta.
– Ugye szép? Én is nagyon szeretem nézni a csillagokat.
– Azt olvastam, ezen a vidéken a legsötétebb az éjszaka...
– És legszebbek a csillagok! Sok történetet ki lehet ám találni róluk.
És Tiwani mesélni kezdett a csillagokról. Buborék hallgatta, aztán neki is eszébe jutott sok minden. Mesélt Tiwaninak Peti barátjáról, Csillagocskáról, a manóhajóról, a zöld manók életéről, amit a kisfiú nem tudhatott.
Amikor belefáradt a mesélésbe, Tiwani vette át a szót, és mesélt arról, hogyan élnek ők.
Akkor hallgattak egy sort. Figyelték az éjszakai erdő titokzatos neszeit. Buborék egyszer mintha bársonyos talpak lopakodását hallotta volna...
– Figyelj, talán egy leopárd – szólt ijedten.
– Ugyan! Mondtam már, hogy a szigeten nincsenek vadállatok.
– De lehet egy hatalmas majom...
– Az lehet. De ne félj, nem esz meg! – szórakozott a kisfiú a manó ijedelmén.
– Lehet, hogy csak a szél hangja volt... – nyugodott meg a manó.
– Vagy egy hangtalanul suhanó éjjeli madár.
– Esetleg óriás denevér.
– Bizony denevér is lehetett...
Mindketten érezték, milyen varázslatos hatalma van az éjszakai erdőnek. Minden olyan valószerűtlen, álomszerű volt, mintha csak kitalálták volna.
Jobb volt hát beszélgetni.
Aztán a változatosság kedvéért néha énekeltek.
Az éjszaka úgy csusszant át a hajnalba, hogy észre sem vették. A madarak kórusa rég rázendített, mikor ők még mindig egymást szórakoztatták.
– Jé, reggel lett! – néztek körül csodálkozva, mintha varázslatból ébrednének.
– Induljunk haza! – adta ki a parancsot Tiwani. – Hátha ma megjön a hajó...
A reggeli fényben hamar megtalálták a hazafelé vezető utat. A hűsölő árnyékában Wapiki várta őket. Szegény izgult már miattuk, ezért aztán boldogan ugrott a kisfiú vállára, átölelte mancsocskájával a nyakát, és örömében megharapdálta a fülét.
Tiwani nem haragudott, játszottak egy kicsit.
– Menjünk le a tengerparti megfigyelőhelyünkre... – javasolta Buborék.
Maga sem tudta, mit szeretne jobban: hogy jöjjön-e már végre a hajó, amelyet úgy vár a fiú, vagy még inkább ne, hogy ne legyen vége a sok kalandnak...?


Page Top