Prvious Page Next Page

Kagylóvadászok


Reggel izgatottan ébredt: vajon izzik-e még a parázs? Izzott bizony, bár már csak alig-alig. Buborék felszította, elrendezte a tüzet, és lesietett a tengerpartra. Varázsigét mormolt, s nemsokára hemzsegett a sok hal a kis öbölben. Visszasietett a kisfiúhoz, aki csak akkor fordult a másik oldalára.
– Ébredj, álomszuszék, hemzsegnek a halak az öbölben!
– Mi?! – ült föl Tiwani ijedten. – Hogy hol?
– Az öbölben a halak. Fogj egy merítőhálót!
De nem volt merítőháló, így hát valami edényt kapott föl a kisfiú, azzal szaladt le a vízpartra.
– Jé! Ennyi halat még sosem láttam! – kiáltott föl. Belegázolt a vízbe és ügyesen elkapott néhányat. Szaladt is vissza vele a kunyhóhoz.
– Ne haragudjatok, halacskák... – suttogta a parton Buborék, aki ellensége volt az állatok elpusztításának. De hát ez volt az a kivétel, amely erősítette a szabályt: ha azért kellett elpusztulniuk, hogy élelemül szolgáljanak.
A halacskák láthatóan nem haragudtak, hiszen ők is megették a kisebb halacskákat, ha nagyon éhesek voltak. Vígan fickándoztak tovább az öbölben.
Mire Buborék visszaért a faluba, Tiwani már megpucolta, nyársra húzta és a tűz fölé rögzítette a zsákmányt. Izzottak a fahasábok, hólyagosodott, sercegett a halbőr, pár perc alatt elkészült a finom, parázson sült csemege.
– Figyelj, Buborék, a hal gerincénél kezdd a hús lefejtését, akkor a gerinc egészben marad, és biztos nem fut a torkodra egyetlen szálka sem.
– Tényleg, milyen egyszerű! – örvendezett a manó. – Minden szálkát ki tudok válogatni...
Jóllaktak, a tíz ujjukat is megnyalták. Leheveredtek, tanakodtak.
– Vajon mikor jön meg a hajó?
– Azt hiszem, a legjobb az lenne, ha a nagy öbölnél tanyát ütnénk. Onnan messzire ellátni.
– Jó. Induljunk!
– Előbb tereljük össze a kecskéket.
A kecskék a karámba kerültek. A tüzet nem oltották el: vigyázva biztonságba helyezték a parazsat, nehogy fölgyúljon a fű meg az erdő.
A vízparton két óriás pálmalevélből hűsölőt építettek. Alája telepedtek, kémlelték a messzeséget, vártak, várakoztak.
– Mi lesz, ha ma nem jön a hajó?
– Akkor majd jön holnap vagy holnapután...
– De jó lenne, ha már itt lennének! – sóhajtott fel a kisfiú.
– Gyere, ússzunk egyet! – pattant fel Buborék. Remélte, hogy ezzel jobb kedvre derítheti Tiwanit.
Tiwani ügyes úszó volt, a víz alatt is jól tájékozódott. Ismerte a kagylók tenyészhelyeit, azt is, melyik ehető, melyik nem.
Buborékot nagyon izgatta a víz alatti világ, de nehezen tanult meg tájékozódni a víztükör alatt. Lenyúlt egy kagylóért: mellé nyúlt. Meg akart érinteni egy lebegő halacskát: kiderült, hogy rosszul számította ki a távolságot. Így hát a kisfiú tanítgatta arra, hogyan kell levegőt venni, mekkora lendülettel kell lebukni, hogyan kell kiszámítani a távolságot a másmilyen fénytörés miatt...
Mikor megunták, kiültek a partra, háncsból tarsolyt készítettek. Azután kagylóvadászatra indultak. A víz alatt beúsztak egy kis öbölbe, ahol nagy kagylótelep volt. Buborék most már jóval ügyesebben mozgott a víz alatti birodalomban; összegyűjtöttek egy jókora adagot.
– Micsoda csemege lesz ebből! – nyalta meg a szája szélét Tiwani.
– Ezekből a ronda kagylókból?! Nem létezik.
– Majd meglátod!
– Eszem ágában sincs meglátni – berzenkedett Buborék. – Még mit nem? Kagylót enni...
De azért nem állhatta meg, hogy meg ne ízlelje, amikor elkészült a roston sült csemege.
– Nem olyan, mint mikor a mamám készíti... – kesergett Tiwani. – Valami hiányzik róla.
– Egy kis citromlé? – találgatta Buborék.
– Ez az!
Tiwani elvágtatott, és rövidesen egy sötétsárga, érett citrommal a markában tért vissza.
– Itt van, próbáljuk ki!
Citromlével valóban finomabb volt.
– Ez azért mégsem járja, hogy egyfolytában csak együnk. Vágjunk neki, fedezzük fel a szigetet – ajánlotta Buborék.
– Menjünk az esőerdőbe.
– Jó – egyezett bele Buborék. – Holnap fölfedezzük az erdőt!


Page Top