Prvious Page Next Page

Hová tűntek a kecskék?


A szigeten nagy volt az öröm.
– Néhány nap! Még néhány nap, és hazajönnek!
– ...és még nem raktunk rendbe mindent... – ünneprontóskodott a manó – s még felfedező úton sem voltunk...
– Mit kell még rendbe rakni? A kunyhókat úgysem tudjuk újjáépíteni. Az elégett élelmiszert sem tudjuk elővarázsolni. Ha maradt volna valami ehető, én már különben is felfaltam volna. Sok-sok tejet ittam volna... – Tiwani itt elhallgatott, mert eszébe jutottak a kecskék.
– Az ám, hol a csudában lehetnek a kecskék?! – kérdezte rögtön Buborék. – Ilyen szamarak volnánk, hogy nem jutottak eszünkbe?
– Pedig eszembe juthattak volna, hiszen a mi kecskénket én szoktam etetgetni. Jaj, és napok óta nem fejte meg őket senki, még bajuk lesz a végén...
– Induljunk, keressük meg őket!
Nekivágtak hát, keresték a kecskéket. Szólongatták mindenütt. Meg kellett hogy legyenek, elvégre a szigeten nem éltek vadállatok, nem volt, ami szétmarcangolja, felfalja őket.
Alkonyattájt találtak rájuk. Békésen legelésztek egy füves tisztáson. A kisfiú azon nyomban felismerte a sajátjukat. A kecske is a fiút. Odafutott hozzá, és játékosan megbökdöste az orrával.
Ekkor vették észre, hogy nincs egyedül: két picike gidácska dugta ki a fejét egy magas fűcsomó mögül. Oda bújtak közeledtükre ijedtükben, de most, hogy látták, barátok érkeztek, odafutottak gyenge lábacskáikon a mamájukhoz.
– Te huncut kecske! Hát ezek meg a te fiaid? Na, most mégsem ihatom a tejecskédből, kell a gidáknak.
Köréjük gyűltek a szomszédok kecskéi is, örömükben mekegtek, bökdösődtek. Még a szigorú kecskebak is barátságosan üdvözölte őket.
– Na, gyertek haza szépen! – szólt rájuk Tiwani.
A kecskék engedelmesen követték.
Útközben azért megálltak a pataknál, nagyot ittak, pihentek egy keveset, hiszen a gidák még nem bírták egy szuszra megtenni a hosszú utat. A nőstényeket meg tejtől duzzadó tőgyük akadályozta a haladásban.
Amint megérkeztek a falu egykori helyére, a kecskék nyugtalanok lettek. Szimatoltak, toporogtak.
– Talán eszükbe jutott a nagy vihar és a tűzvész – súgta Tiwani Buboréknak.
Ekkor megint Wapiki kevert bajt: a kecskék közé pottyant egy fáról, azok meg ijedtükben szerteszét szaladtak.
– Ezt megint jól megcsináltad! – korholta a kisfiú a megszeppent majmocskát.
– Most aztán megint kereshetjük őket... – horgasztotta le a fejét a manó. Aztán eszébe jutott valami: – Esetleg építhetnénk nekik egy karámot...
– Hát persze! – csapott a homlokára Tiwani. – Építünk nekik karámot, és aztán ugrálhat ez a szeleburdi majom, amennyit akar! Még hűsölőt és etetőt is csinálhatnánk!
Este volt már, másnapra halasztották hát az építkezést. Annyit azért még megtettek, hogy karókkal kijelölték a megfelelő helyet. Jóval távolabbra kerül, mint a régi helyük, de pont egy patakocska csörgedezik majd a szélén, így az itatással sem kell majd bajlódni.
Mikor ezzel megvoltak, a sok élménytől kimerülten dőltek le a kunyhójukban, s abban a minutumban elnyomta őket az álom.


Page Top