Prvious Page Next Page

Megszólal az adó-vevő


A következő napon folytatták a munkát. Buborék megtisztította a rádió adó-vevőt a rárakódott koromtól, majd kipróbálta. Csak rekedt hangok, sercegés, sípolás hallatszott.
A hajó – No, ezzel nem sokra megyünk... – motyogta az orra alatt.
Ekkor Wapiki hirtelen fölkapta a masinát, és iszkiri!, fölszaladt vele egy hatalmas pálmafára. Ott fennakadt az adó-vevő. A majmocska ráncigálta, ráncigálta, azután ijedten elengedte. Felkapta a fejét és figyelt.
Az adó-vevő hangszórójából hangok törtek elő.
"Halló, halló, itt a ZMV 28-96-os! Vétel!"
Buborék fülelt, aztán sietve mászni kezdett felfelé a fatörzsön.
A hang már tizedszer ismételte, hogy "itt a ZMV 28-96-os", mire a manó odaért az ijedt majmocska mellé, aki megkövülten bámulta a beszélő dobozt.
– Wapiki, mars le innen! – szólt rá Buborék.
De a majompalánta csak azért sem tágított, semmiképp sem akarta a motyogó dobozt átengedni a kis zöld teremtménynek.
A kisfiú a fa alatt állva mindent jól látott. Felismerte a helyzetet, így aztán ő szólt rá a majomra:
– Wapiki, gyere le, de tüstént!
A majmocska erre valóban lemászott, hiszen a gazdájának engedelmeskednie kellett. Ha nem is jóságból, hát legalább szeretetből. Az is lehet, hogy abból a meggondolásból: ha szófogadatlan, Tiwani legközelebb nem töri föl számára a finom gyümölcsöket. De ne találgassunk, hiszen úgysem fogunk rájönni, mi motoszkálhat egy cerkóf koponyájában.
Elég az hozzá, hogy Buborék végre ki tudta szabadítani a fennakadt adó-vevőt. Lassan, óvatosan akarta leengedni, de nem volt elég erős a karja: a készülék kicsusszant a markából, és zuhanni kezdett lefelé.
Buborék a szeme elé kapta a kezét.
– Segítség, ezt jól megcsináltam! – kiáltott fel ijedten. Elő se mert pislantani az ujjai közül.
– Jaj! – Ezt Tiwani kiáltotta, és a fatörzs irányába ugrott. Hiszen ha ripityára törik a végre megszólalt adó-vevő, semmit sem tudnak meg a nagyvilág híreiből...
Olyan hirtelen történt, alig tudták felfogni: a rosszacska majmocska felpattant a pálmafa törzsére, amilyen magasra csak bírt, és estében elkapta az adó-vevő szíját. Az perdült egyet a levegőben, rugózott néhányat, himbálózott egy kicsit, aztán megállt. Képzeljétek csak: alig tíz centivel a föld fölött!
Buborék, mivel nem hallotta a nagy csattanást, óvatosan kikandikált a tenyere mögül. Nem hitt a szemének.
Tiwani mozdulatlanná dermedve, tátott szájjal nézte az ügyes majmocskát.
Aztán egyszerre kiáltották:
– Hurrá! Éljen Wapiki!
– Ügyes voltál, kis barátom – dicsérte meg őt a kisfiú.
A majom csak nézett, nem tudta mire vélni a nagy ovációt, hiszen számára csak egy jópofa játék volt elkapni a beszélő dobozt.
Még szerencse, hogy éppen csodálkozott, különben biztosan nem hagyta volna, hogy elvegyék tőle játékszerét.
Buborék gyorsan lemászott, és a gép helyett egy banánt nyomott a majom mancsába, aki erre megfeledkezett az egészről.
Tiwani és Buborék így nyugodtan hozzáláthattak, hogy megkeressék azt a frekvenciát, ahol az előbb megszólalt a ZMV 28-96-os, aki valószínűleg rádióamatőr lehetett.
Árnyékadó kunyhójuk fedezékében majdnem egy óra hosszat csavargatták a gombokat, míg végre a sok sercegés, recsegés, sípolás közül emberi hangot csalogattak elő. Nem a ZMV 28-96-os hangja volt.
– Halló, halló – kiabált a kisfiú a mikrofonba, de hiába: egy szót sem értett abból, amit egy komoly hang válaszolt vagy kérdezett. Tiwani ugyanis csak benszülöttül és delfinnyelven értett. A hang tulajdonosa pedig pont ezt a két nyelvet nem ismerte.
Mit volt mit tenni: Buboréknak kellett megpróbálkoznia a kapcsolatfelvétellel. De vajon rádió adó-vevőn keresztül is tud-e értekezni gondolatátvitellel? Nem nagyon reménykedett. Hatalmasat sóhajtott, és erősen összpontosított.
– Halló, itt a Majmok szigete, teljesen lakatlanul, csak egy bennszülött kisfiú tartózkodik itt. Vétel.
A hajó – Halló, itt a Kolumbusz óceánjáró. A sziget partjaitól harminc mérföldre délre tartózkodunk. Vétel.
Egy hajó rádióadójára hangolódtak rá.
– Segítséget kérünk. Egyedül vagyunk a szigeten, mert néhány napja egy vihar alkalmával villámcsapás következtében leégett a falu, és a sebesülteket átszállították a szárazföldre a kórházba. Nem tudjuk, hová, és azt sem tudjuk, mikor térhetnek vissza. Csak egy kisfiú maradt itt meg a majma. Vétel.
– Értettem. Maradjanak ezen a frekvencián, megpróbálunk kapcsolatot teremteni az illetékes hatóságokkal. Rövidesen jelentkezünk. Addig is: nincs szükségük orvosi vagy egyéb segítségre? Vétel.
– Nem, nincs – mondta és gondolta Buborék, bár titokban átvillant az agyán néhány finom étel képe...
A készülék várakozóan sercent, mert Buborék elfelejtette hozzágondolni, hogy "vétel", a rádiós agyában viszont különféle furcsa ételek képe villant fel... nem tudta mire vélni a dolgot. A trópusi hőségnek tulajdonította a különös képzelgést.
– Értettem. Vége.
Azzal kikapcsolt. Az igazság az, hogy nem teljesen értette mégsem, mert a fejhallgatóból furcsa nyelvet hallott, az agyában viszont megjelentek a furcsa hangon mondottak megfelelői, s ő a saját nyelvén értette meg a közleményt. "A hőség, az ülte meg az agyamat" – szögezte le ismét.
Megtörölgette verejtékes homlokát és intézkedni kezdett. Telefonált ide, telefonált oda, míg végül el tudta juttatni a hírt a szárazföldre: a Majmok szigetén egy kisfiú türelmetlenül várja a szüleit.
Sok-sok ember sok-sok telefonhívása következett, míg végül kiderítették, kinek és hová szól az üzenet, és visszaüzentek: "A lábadozók jól vannak, a betegek holnap elhagyhatják a kórházat, néhány nap múlva pedig hazaviszi őket egy hajó."
A két izgatott alak ezalatt az adó-vevőt figyelte. Nem mertek elmozdulni mellőle, nehogy elszalasszák a hívást. Meg hát Wapiki is ott settenkedett a beszélő szerkentyű körül, nyilván vissza akarta csenni elorzott játékát. Vigyázták hát a készüléket mindketten. Minden egyes reccsenésre felkapták a fejüket.
Aztán végre megszólalt a rádiós hangja:
– Halló, itt a Kolumbusz óceánjáró. Üzenet a Majmok szigetére a szárazföldről. A szigetlakók néhány nap múlva hazatérnek. Vétel.
Ekkor a rádiós hirtelen lekapta a füléről a fejhallgatót. Abban ugyanis egy hatalmas kiáltás harsant, majdnem megsiketült tőle szegény pára, aki előző beszélgetésük óta különben is a fura ételek szellemképeivel küszködött.
Tiwani volt az, aki ekkorát kiáltott, mikor Buborék lefordította neki az üzenetet. Nemcsak hogy kiáltott, ugrálni, táncolni kezdett örömében. Wapiki ijedten szaladt ki a hűsölőből és elrejtőzött egy nagy levél mögé.
A rádiós meg ezt "hallotta" a fejében:
– Köszönjük a segítséget és a jó hírt. Jó utat kívánunk! Vége.
Ezzel megszakadt az adás. A rádiós nem bánta. Megtette a kötelességét, s hogy a trópusi rémképek ne gyötörjék tovább, átadta az ügyeletet a váltótársának, ő maga pedig leballagott a legénységi kantin ventilátoros hűvösébe ebédelni...


Page Top