Prvious Page Next Page

Wapiki megkerül


Hétágra sütött a Nap, amikor felébredtek. Nyoma sem maradt a nagy zivatarnak. Felszáradt a sár, ezernyi madár fütyörészett a lombok között.
Az egyik legyezőnyi pálmalevél mögül makogás hallatszott.
– Wapiki! Te vagy az? – ugrott fel örvendezve a kisfiú.
Wapiki megkerül Buborék kissé megrettent, amikor a fehér combú majmocska hirtelen előszökkent és melléjük pattant. Az egyik mancsában egy jókora, ismeretlen gyümölcsöt tartott. Odanyújtotta a kisfiúnak.
– Csak nem? Reggelit hozott neked? – ámult el a manó.
– Ugyan dehogy – mosolygott a fiú. – Csak azt akarja, hogy törjem föl neki, mert kemény a héja, így nem tudja megenni. Wapiki egy Diana-cerkóf majom. Liánok gyümölcsein él. De vannak az esőerdőnkben olyan majmok is, amelyek csak fakérget meg leveleket csemegéznek: a vörös meg fekete-fehér Kolumbusz-majmok.
– Fakérget esznek? Ilyet se hallottam még.
– Hát, van köztük, amelyik már jobban szereti a gyümölcsöt, az igaz, de erre én szoktattam rá. Már nem sok ilyen majom él a szigetünkön.
– Szégyellem, de én nem sokat tudok a majmok életéről – pironkodott Buborék.
– Ó, majd én mesélek! Képzeld, a Kolumbusz-majmoknak csuda jópofa fehér szakálluk van! A magas fákon laknak, ritkán jönnek le, nem nagyon kedvelik az emberek társaságát. Nem csoda, mert valamikor vadászták és felfalták őket.
Buborék alig hitt a fülének:
– Ezeket az aranyos majmokat vadászták?!
– Most mit csodálkozol? Nagypapa mesélte, hogy van egy földrész, Európa, ahol meg az aranyos kis nyuszikat eszik meg. Az nem zavar?
Buborék erre nem tudott mit mondani. Ő ugyan nem evett nyuszikat, de jól tudta, hogy a világ különböző tájain különböző módon étkeznek az emberek. Volt, ahol a kutyahúst, volt, ahol a sáskákat, volt, ahol a gilisztákat fogyasztották előszeretettel...
– Mondom, most már nem vadásszák a majmokat. Persze azért még bizalmatlanok az emberekkel. De az én kismajmom nagyon szelíd. Velünk lakott a házunkban.
– Aha-haha! Ház! – csapott a homlokára a zöld manócska. – Mégiscsak jobb lenne először megépíteni az ideiglenes tetőt a fejünk fölé. Kellemetlen lenne, ha egy újabb zivatar zúdulna a nyakunkba.
– Attól nem kell félnünk, ilyenkor már ritkák a zivatarok.
– Honnan vagy ebben olyan biztos?
– Ezt nálunk a csecsszopók is tudják – mondta a kisfiú kevélyen. – Mindent az esős meg a száraz évszak szerint osztunk be. Most már véget ért az esős évszak. Ezután inkább a tűző napsugarak ellen kell a védelem.
Buborék még sosem épített kunyhót lakatlan szigeten.
– Az az igazság: nem tudom, hogyan is fogjunk hozzá... – vallotta be a fiúnak. Kicsit izgult, nem neveti-e ki a tudatlanságáért.
– Ne félj semmit, sokszor láttam, hogyan csinálják. Azt hiszem, egyedül is fel tudnék már építeni egy lombházikót.
– Ha fel tudsz, hát fogjunk neki.
Nekifogtak hát. Először is kerestek egy éles bozótvágó kést. Azután elbandukoltak az esőerdő hűvös, sűrű részébe, ahol egymást érték a hatalmas, dús koronájú fák. A bozótvágóval nagyon könnyű volt lehasítani az óriási leveleket, pálmaágakat.
Úgy folyt a dolog, hogy Tiwani – mert így hívták a kisfiút – fölmászott a fára... pontosabban fölkúszott. Úgy kúszott ám, mint Wapiki. Elleste a cerkóftól a módját. Vagyis nem volt igaz, hogy nem tud fára mászni. Csak nyűgös volt és szomorú az előző napon...
"Érdekes, mi mindenre képes az ember fia, ha muszáj neki helytállnia..." – villant át Buborék agyán.
"Azt azért el kell ismerni, hogy Wapiki valamivel ügyesebben mászik... – tette még hozzá gondolatban. – Persze neki könnyebb, mert nemcsak a négy végtagjával tud kapaszkodni, hanem ráadásul a hosszú farkával is. A csonthéjas gyümölcsöket viszont csak Tiwani segítségével tudja feltörni. Hm..."
Szóval: a kisfiú fölkúszott a fára, lemetszette a leveleket, amelyek hatalmas sasokként zuhantak alá a sűrű, zöld aljnövényzetre. Buborék ide-oda ugrált a fa alatt, irányította Tiwanit, aztán együtt hordták a tisztásra a sátornak való lombgyűjteményt. Az árnyékba halmozták a készletet, majd elzarándokoltak a sziget másik csücskébe, ahol égig érő bambusznádrengeteg nőtt. A széléből szedtek, nem mertek beljebb merészkedni, ti is kitalálhatjátok, miért: a nád sűrűjében mérges kígyók és más veszélyes lények is tanyázhattak.
Bár a kisfiú nem félt tőlük:
– Tudod, Buborék, ha óvatosan, a természet törvényeit tisztelve közeledsz az állatokhoz, nem bántanak. Csak akkor veszélyesek, ha megijednek, és valami miatt azt hiszik, hogy veszélyben vannak.
– Jó, jó, de mi a helyzet a vadállatokkal?
– Hát a vadállatokkal azért persze jobb óvatosnak lenni... Bevallom, igencsak megijednék egy oroszlántól vagy egy párductól... Még szerencse, hogy a mi szigetünkön egy szál vadállat sincs. Él viszont vagy tizenegyféle majom.
– Ahá, azért nevezik ezt a szigetet Majmok szigetének?! Nincs itt ellenségük! Nyugodtan élhetnek.
– Így igaz.
– Csak az emberek vadászták őket egy ideig, ahogy mondtad.
– Persze, mert jó pénzt adtak valamelyik országban a szárított majomhúsért. Legalábbis így mondta a papám. De a legenda szerint a majmok királya bosszút állt, megbüntette a kegyetlen vadászokat.
– Hogyan?
– Pontosan nem tudom, ezt az öregek nem akarják elárulni. Csak annyit mondtak, hogy titokzatos betegség támadta meg a majmok nemzetségére kezet emelő embereket, a kereskedők hajói pedig egytől egyig elsüllyedtek egy nagy viharban.
Így beszélgettek, s közben elegendő bambusznádat vágtak. Tiwani pontosan tudta, mennyire van szükség a kunyhó elkészítéséhez, s nem döntött le fölöslegesen egyetlen fenséges bambuszszálat sem.
Összekötözték a nádat, és úgy húzták maguk után, mint a lovacskák. Vagy mint két kicsi csacsi?
Tiwani, aki mindeddig hősiesen dolgozott, egyszer csak megállt.
– Márpedig én olyan éhes vagyok, hogy egy lépést sem teszek többet! – jelentette ki, és dacosan nézett Buborékra. – Nem és nem!
"Éhes ember mérges ember" – gondolta magában a manó. Mivel elég jó emberismerő volt, tudta, hogy ebben az esetben fölösleges érvelni, vitatkozni, könyörögni: cselekedni kell. Az árnyékba parancsolta a kisfiút, hozott neki forrásvizet, azután felderítette a környéket. Talált hullott gyümölcsöt, amelyet még nem dézsmált meg a majomnép.
Jóllaktak, pihentek. No meg pihegtek a hőségben.
Egyszerre egy nagy majom huppant a földre a közelükben. Buborék sóbálvánnyá merevedett ijedtében. Még Tiwani is megdermedt.
A nagy majom körülnézett, szimatolt. Nem vette észre őket: szembe fújt velük a szél, a tenger felé sodorta az emberszagot.
A nagy majom jelt adott, s ekkor a magasból egy kisebb majom tottyant melléje.
A két majom leült egy diót termő fa alá. A nagy majom megkereste a fa tövébe elrejtett követ, markába fogta, és feltört vele egy diót. Kibányászta a finom belet, odanyújtotta a kicsinek. Az jóízűen elmajszolta. Így ment ez egy ideig. Később a nagy már nem szedte ki a dióbelet, hanem a kicsire hagyta, hadd kínlódjon vele maga, ha lakmározni akar.
– Ezek csimpánzok, ugye? – kérdezte a manó suttogva a kisfiútól.
– Igen.
– Nem hallottam még ilyet, hogy a majmok diót törtek volna... – csodálkozoztt Buborék.
– Ó, nem mind tudnak ám diót törni! El se hiszed, milyen soká tart, míg a mama megtanítja a kicsit.
– Egy évig?
– Jó is lenne!
– Hát akkor meddig?
– Hat év is eltelik, mire megtanulja...
– Ó!
Az anyacsimpánz ekkor észrevette őket. Fenyegetően mordult egyet. Buboréknak ijedtében összekoccant a foga.
– Jaj! – suttogta. – Végünk van?!
A csimpánzok azonban nem törődtek velük. Továbbcsámborogtak a mancsukra támaszkodva. Talán könnyebben hozzáférhető táplálék után néztek, vagy a patakhoz igyekeztek.
Amint a Nap túljutott a delelőn, hőseink is továbbindultak. A kunyhó megépítése nem tartott túl soká, hiszen csak jó szemmértékre és ügyességre volt hozzá szükség.
Csak egy dolog hátráltatta kissé az építőket, hogy a kismajom is segíteni akart. Emiatt aztán kétszer kellett a lombtetővel dolgozni, mert Wapiki, amikor Buborék nem figyelt oda, szép sorjában ledobálta a leveleket...
– Szerencse, hogy ez a Wapiki ilyen apró. Képzeld csak el, mi lenne, ha egy megtermett csimpánz ugrabugrálna a kunyhónk tetején.
– Hahaha! Jó móka lenne, nem mondom! – kacagott Tiwani.
Estére járt az idő, mire elkészült a bambuszfalú, lombtetejű hűsölő. A nagy munkában elfáradtak, de annyi erejük azért még volt, hogy szakítsanak maguknak egypár ízletes gyümölcsöt. Tiwani a gyümölcsök maradékát odahelyezte egy fa alá, jól látható helyre.
– Miért hagytad ott a maradékot? – kérdezte Buborék.
– Azért, mert errefelé szokott élelem után kutatni Bipo, a patkányőz. Ő is a barátom.
– Patkányőz? Hát az meg miféle szerzet?
– Icipici őzecske, olyan, mint egy kicsi antilop, csak huszonöt centisre nő meg, és gyümölcsöt eszik, ha talál. Hát én mindig hagyok neki valamit.
"Jó szíve van ennek a gyereknek" – gondolta magában Buborék, és rájött, hogy nagyon megkedvelte Tiwanit.
De arra is rájött, hogy napközben nem húzódott idejében az árnyékba, s megfőtt az agyveleje. Vagyis valószínűleg enyhébb napszúrást kapott. Szédült a feje, háborgott a gyomra, felszökött a láza.
– Hogy lehettem ilyen buta?! Szalmakalap nélkül mászkálni a tűző napon! Jaj!
– Negyven fok van árnyékban a száraz évszakban. Mármint a déli órákban. Estére is marad még vagy harminc fok – közölte a kisfiú.
Valóban: még mindig rettenetes volt a hőség.
Szerencsére ott volt a szép hűsölőjük. Bár a teteje, ahogy Buborék elnézte, kissé mintha csálén állt volna. Persze az is lehet, hogy csak a hőségtől vibráló levegő űzött vele tréfát. Vagy a láz. Vagy a lemenő Nap fénye. Jobbnak látta hát elnyúlni a lombernyő alatt és egy nagyot szunyókálni, hideg borogatással a homlokán.
Hogy mitől hideg a borogatás ekkora melegben? Attól, hogy van egy kisfiú, aki minden félórában elmegy a hűs vizű patakhoz, és friss borogatást hoz.
Sokáig virrasztott Tiwani a manócska mellett, míg végül úgy látszott, lement a láza. Mikor már egyenletesen szuszogott, a fiú is elaludt, nem kellett biztatni.


Page Top