Prvious Page Next Page

A hívás


Ült Buborék a manóhajón pokrócba burkolózva, forró teát szürcsölgetve. Merengett, ábrándozott és azon gondolkodott, milyen érdekes sziget mellett kötöttek ki. Egyszer csak érezte, hogy hívják. Még nem tudta pontosan, honnan jön a hívás, kitől. Ezért élesre állította minden érzékét és összpontosított. Alig telt el néhány másodperc, Buborék tudta: a szigetről jön a hívás, a bennszülött kisfiútól, aki egy vízesés mellett, a patakocska partján búslakodik. De úgy búsul, hogy a szíve majd' megszakad.
– Kedves barátaim – állt fel Buborék – dekem meddem kell, mert hívdak. Az a kisfiú hív, aki segített dekünk.
A manóhajó utasai felálltak és sorban kezet ráztak Buborékkal. Mindnyájan zöld manók voltak, jól tudták hát, mit jelent a hívás: a zöld manónak meg kell jelennie. Az a dolga. A kapitány szalutált és búcsúzóul egy zacskócska gyógyteát adott Buboréknak: hátha kidugul tőle az orra.
– Úgy érzem, most dagy szükség vad rám... – mondta jelentőségteljesen a manó, biccentett a kalapos kisasszony felé, azzal eltűnt a szemük elől, hogy a hívó szó varázserejére azon nyomban megjelenjék a szigeten, a vízesés tövében, a kisfiú orra előtt.
– Itt vagyok, ragyogok! – szólt vidáman a kisfiúhoz, persze már amennyire a náthája engedte a vidámságot. Meg hát a hangulat sem volt éppen vidám, hiszen a kisfiú szeméből egyre szivárogtak a könnyek.
Ahogy megpillantotta a manót, elfelejtett sírni. Még el is mosolyodott:
– Hát te is itt ragadtál a szigeten? – kérdezte bennszülött nyelven.
Mint már mondtam, Buborék minden nyelven elgondolt gondolatot megértett, s őt is megérthette bárki, bár sose beszélt másképp, csak manónyelven.
– Dehogy! Hiszen te hívtál, nem emlékszel? Háromszor mondtad, hogy Buborék, Buborék, Buborék...
– Ezt mondtam volna? Nem is tudom. Az a jó, hogy itt vagy, hogy visszajöttél. Senki se maradt a szigeten, mind eltűntek, egyedül vagyok – és újra szipogni kezdett.
– Ne búsulj, most már ketten vagyunk! – kuporodott le mellé Buborék. – Majd csak kitalálunk valamit.
– Éhes vagyok! – szólt ekkor a kisfiú. – El is felejtettem, hogy éhes vagyok. Mit egyem? Nincs itt a mamám, nem ad reggelit.
– Hogyhogy nincs itt? Hová ment?
– Ó, ha én azt tudnám! Teljesen üres a sziget, a falunk leégett, még Wapiki, a kismajmom is eltűnt... – szipogott a kisfiú.
Ajaj! Buborék bajban volt. Sok mindent tudott, de azt, hogy mit lehet tenni egy lakatlan szigeten, még sohasem gondolta át. Jobbra-balra forgolódott, azután meglátta a banáncserjéket.
– Gyere, egyél banánt – húzta maga után a kisfiút.
– Magasan van, nem tudom leszedni...
– Akkor majd én fölmászom, és ledobok néhányat – válaszolta Buborék.
Úgy is tett, ahogy mondta.
A kisfiú ügyesen elkapkodta a leeső gyümölcsöket, halomba rakta. Aztán mindketten leültek a banánrakás mellé, és megreggeliztek.
– Most már nem félek – mondta a kisfiú. – Csak azt szeretném tudni, hová lettek a többiek.
– Hamarosan kiderítjük – mondta a manó, és fújni kezdte az orrát, akár egy trombitát.
– Ó, hogy te milyen nagyon megfáztál! Gyere, meggyógyítalak! – kapta föl a kisfiú Buborékot.
Buborék ijedtében majdnem letottyant a földre. A kisfiú ugyanis vágtázott vele, egyenesen be a sűrűbe, a nagy fák közé, amelyeken színes tollú madarak rikoltoztak és fürge majmocskák ugrabugráltak. Végre megállt egy fa alatt.
– Erre másszál fel, és szakíts néhány levelet, morzsolgasd el őket az ujjaid között, az illatát pedig szívd be jó mélyen! – rendelkezett.
Buborék engedelmeskedett. Leszakított néhány fényes levelet, apró kezei között szétmorzsolgatta őket, és belélegezte az illatot. Először csak lélegzett, lélegzett, mert érezni semmit sem érzett a bedugult orrával.
Aztán lassan-lassan kitisztultak az orrjáratai, és érezte, hogy amit szippantgat, az nagyon kellemes, hűsítő-nyugtató illat, amely a levelekből áramolva kitisztítja az orrát. Végre mély lélegzetet vehetett. A nátháját mintha csak álmodta volna!
– Ó, de jó! – kiáltott le a fáról. – Tudok lélegezni!
– Na ugye – mosolygott a kisfiú. – A mamám azt mondta, hogy az erdőben mindenre van orvosság, csak meg kell ismerni. De hol van a mamám? Segítesz megtalálni?
– Hogyne segítenék. Menjünk a faluba.
Elindultak hát a faluba. Buborék szemügyre vette a pusztulást.
– Hát, komám, ide bizony alighanem villám csapott be. Alig maradt valami épen. Most gyere, kövessük a nyomokat.
De a nyomokat nem lehetett ám követni, mert mindenfelé voltak.
– Úgy látszik, kerestek valakit – dünnyögte maga elé Buborék.
– Engem? – kérdezte a kisfiú reménykedve.
– Ki mást? Na gyere, hátha elvezetnek valahova.
Addig járkáltak, caplattak a gyorsan szikkadó latyakban, követték a sok kesze-kusza nyomot, míg végül kiértek a tengerpartra.
– Lehet, hogy elmentek? – töprengett Buborék.
– Hogyan mehettek volna el, hiszen a mi kis csónakjaink mind itt vannak a parton.
– Fogas kérdés – ráncolta homlokát a nagy nyomozó. – Talán ha megkérdeznénk a delfineket...
– Ó, hogy ez eddig nem jutott az eszembe! – kiáltott fel a kisfiú, és füttyentgetni-csettintgetni kezdett. Amúgy delfinül.
Egy idő múltával megjelentek a delfinek. Üdvözölték a kisfiút és Buborékot, majd néhány szép ugrást mutattak be szórakoztatásukra. Aztán a vezér a parthoz úszott.
– Sejtem, mit szeretnél tudni – füttyögte delfinül. – A tieid elmentek. A vihar elcsitultával egy hatalmas hajó jött erre, olyan nagy, hogy időbe telt körülúszni. Csónakokat engedtek a vízre, kikötöttek, és minden sebesültet elszállítottak a nagy hajóra. Az meg elindult velük a szárazföld felé. De ne izgulj, senki sem volt olyan nagyon beteg, rövidesen hazajönnek. Téged sokáig kerestek, de sehol sem találtak. A mamád nagyon sírt, ám neki is mennie kellett, mert a kistestvérednek eltörött a keze, amikor rázuhant egy ág, és nem akart a mamája nélkül beszállni a csónakba... Azt hallottam a kapitányi hídról, hogy nem lesznek távol sokáig. Te ugyan még kicsi vagy, de mit se félj, manó barátod segít neked. Mondd meg neki: a manóhajó is szerencsésen célba ért.
A kisfiú lefordította, mit mondott a delfinvezér.
– Ó, hiszen akkor nincs olyan nagy baj, elleszünk itt valahogy – lélegzett fel a manó. – Csak azt nem értem, hogy tudhatnak a delfinek mindent ilyen jól.
– Sokan vannak, és beszélgetnek egymással a víz alatt. Többet én sem tudok erről – válaszolt a kisfiú.
A delfincsapat még bemutatott néhány szórakoztató trükköt, ugrást, csettintést, füttyentést. A szigeten maradt lelkecskék végül is egészen felvidultak, és elhatározták, hogy a következő napon nekilátnak, hogy összeeszkábáljanak valami lakható alkalmatosságot.
A megmaradt tárgyakat is jó lenne összegyűjteni, lecsutakolni a megpörkölődött edényeket – egyszóval: megmenteni, amit meg lehet.
– Ugye, ez nagyon komoly, felnőtt dolog lesz? – kérdezte a kisfiú.
– Nagyon komoly, úgy ám! A mamád büszke lesz rád.
A kisfiú nagyon fáradt lehetett a sok viszontagság után, mert nyomban elaludt. Buborék még ücsörgött egy ideig, gondolkodott, elvégre nem könnyű egy teljesen lakatlan szigeten valamihez kezdeni.
– Számba kell venni a megmaradt készleteket. Felmérni, mi ehető, mi nem... Úgy kell tennünk, mint Robinsonnak. Még szerencse, hogy Peti barátommal annak idején elolvastuk... – kavarogtak a gondolatok Buborék agyában.
Elálmosodott, a kisfiú mellé bújt. Nem azért, mintha fázott volna, hiszen a szigeten mindig meleg volt. Az ismeretlen élőlényektől tartott, amin igazán nem csodálkozhatunk, hiszen sose járt még ilyen szigeten.
Arra gondolt, micsoda nagy felfedezéseket tehet új barátja társaságában... Közben megpróbálta fölidézni mindazt, amit az útikönyvben olvasott erről a különleges szigetről, s lassan elaludt. És képzeljétek: nem csípték a szúnyogok! Az a sziget ugyanis olyan távoli volt, hogy egy fia szúnyog nem sok, annyi sem merészkedett oda. Szerencsére. Így aztán békésen alhattak reggelig.


Page Top