Prvious Page Next Page

Jön-e már a hajó?


Délelőtt homokvárat építgettek, lubickoltak, heverésztek egy kicsit a napfényes tengerparon.
A Nap épp a fejük fölött járt, amikor a távolban feltűnt egy sötét pont.
– Ott van! Látod, Buborék? Az már biztosan a hajó! – pattant fel a kisfiú. Belegázolt a vízbe, úszni kezdett.
– Tiwani, ne butáskodj, gyere vissza, úgysem tudsz odáig elúszni! – kiabált Buborék.
A kisfiú rá se hederített. De aztán egyszerre csak visszafordult, mert közben maga is rájött, hogy a hullámok ellen kevés az ereje. Főleg hogy még izomláz is kínozta. Lassan a partig úszott, visszanézett a hajó felé. A fekete pont alig nőtt valamivel.
– Rengeteg időnk van még, két órába is beletelik, amíg ideérnek – mondta neki Buborék. – Addig játsszunk delfinest, jó?
Játszani kezdtek, siklottak a vízen, víz alatt, egymást segítve, jókedvűen. Egészen addig, amíg a hajó akkorára nem nőtt, hogy már az embereket is ki lehetett venni a fedélzeten.
Nagy volt az öröm, amikor megérkeztek. A kirakodas A tengerészek segítettek az utasoknak partra szállni, aztán csónakokon áthozták a rengeteg holmit meg élelmet, amit a károsultaknak utalt ki a kormány. Sátrakat is hoztak, hogy legyen hol lakniuk, amíg újra fel nem építik a falut. Nyugágyakat, függőágyakat raktak ki.
Az őslakos bennszülött törzs tagjai szorongva mentek arra a helyre, ahol a falujuk állt egykor. Arra számítottak, hogy csak korom, üszkös romok és a pusztulás képe fogadja őket. Ám közben a szél elsodorta a hamut, a Nap heve felszárította a sarat, s csodák csodája: ott díszelgett egy kicsit csálé tetejű hűsölő és a kecskékkel teli új karám. A fák alatt szép sorjában, pálmalevelekkel letakarva ott várakoztak a tisztára sikált, megmentett kedves, régi tárgyaik. S egy halom frissen vágott bambusznád.
– Ó! – ámultak el a férfiak is.
Tiwani mamája büszkén ölelte magához fiacskáját. A papája bizony alig ismerte meg: néhány nap alatt megizmosodott, megkomolyodott a kislegény.
Öccse hivalkodóan mutatta neki a hófehér gipszpólyát:
– Két hét múlva eljön értem egy hajó, kivisz a szárazföldre, és a kórházban leveszik a gipszet.
– Elkísérhetlek majd? – kérdezte Tiwani.
– Hát persze – felelte az öccse nagylelkűen.
Mindenki sorra rázta a kisfiú kezét, köszönték, hogy megmentette a tárgyaikat, a kecskéjüket. Megcsodálták a két kisgidát is.
– Ki fejte meg a kecskéket? Csak nem Tiwani? – hitetlenkedtek az asszonyok.
– Én hát, ki más? Még sajtot is készítettem!
– Sajtot? Azt már el nem hisszük!
De el kellett hogy higgyék, mert a kisfiú előszedte a sziklahűtőből a levélbe takart sajtgomolyagokat.
– Tessék, kóstolják csak meg!
Megkóstolták és nem győzték dicsérni.
Aztán sátrakat állítottak, árnyékba helyezték a lábadozókat, friss forrásvízzel oltották a szomjukat.
A tengerészek keze alatt is égett a munka: mindennek helyet kellett találniuk. Felállították a sátrakat, elhelyezték a függőágyakat.
Külön sátorba kerültek az élelmiszertartalékok, a tűzoltó készülék meg néhány elsősegélyláda is.
A bennszülöttek közben banánt szüreteltek, azzal kedveskedtek a segítőkész tengerészeknek. Azok jóízűen elfogyasztották a finom csemegét. Aztán elbúcsúztak, és irány a nagy hajó!


Page Top