Prvious Page Next Page

A tűzvész


Eközben a szigeten is történt egy és más. Az éjszaka villám csapott abba a kunyhóba, amelyben a kisfiú élt a családjával. A kunyhó lángra lobbant, és a tűz felemésztette a falakat, a tárgyakat, s rövidesen átterjedt az egész pici településre. Igaz, nem sok felfalni valója akadt, hiszen mindössze néhány családnyi bennszülött lakta a szigetet.
Amíg a zuhogó eső el nem oltotta a tüzet, bizony minden ház megrongálódott vagy porig égett. Ami még rosszabb: sokan megsebesültek. Volt, aki a tűztől, volt, aki a lezuhanó faágaktól.
Szerencsére a rádió adó-vevőnek nem esett nagyobb baja, így a főnök még éjszaka fölhívhatta a szárazföldet: küldjenek helikoptert a sebesültekért. De a helikopter a vihar miatt képtelen volt a levegőben maradni.
Szerencsére volt a közelben egy nagy hajó, egy valódi óceánjáró. Azt irányították a sziget közelébe. Az óceánjáróról öt motorcsónakot bocsátottak vízre, azokon vitték át a szigetről a hajóra az embereket. A nagy hajó pedig sietett velük a kórházba. Mindenkit elvittek. Biztos, ami biztos, mindenkit meg akartak vizsgálni, nem kaptak-e füstmérgezést. Csak a kisfiút nem találták sehol.
A nagy esőben ugyanis jobbnak látta, ha nem vág keresztül az erdőn, inkább meghúzódott egy szikla tövében, ahol védve volt a csapkodó ágaktól, le-lezuhanó kókuszdióktól, villámoktól. Kifárasztotta őt is a kaland: a delfingyerek kiszabadítása a vasmacska fogságából meg a kis manóhajó megmentése. Izgalmas és mozgalmas éjszaka volt! Ne is csodálkozzunk hát, hogy a szikla védelmében úgy elaludt, olyan jóízűen, mélyen, hogy sem a manóhajó indulását nem vette észre, sem a nagy óceánjáró megérkezését, a szülei kiabálását, amikor hiába keresték mindenfelé. Semmit sem tudott arról, hogy a sziget túlsó felén leégett a faluja, testvérei, barátai, rokonai megsebesültek és éppen útban vannak a kórház felé, s hogy az édesanyja már a szemét is kisírta bánatában.
Mikor felébredt, csak a ragyogó Napot látta és annyit tudott: éhes. De nagyon éhes! Ha a szigeten éltek volna farkasok, ha a kisfiú járt volna iskolába és tanult volna arról, milyen is egy ordas, azt is mondhatta volna: olyan éhes vagyok, mint egy farkas. De mert nem tudta, hogy mifelénk ezt így mondják, ő azt dünnyögte: olyan éhes vagyok, mint egy cápa! Ez ugyanazt jelentette: irány hazafelé a mamához, reggelizni.
Gondolhatjátok, mit érzett, amikor megpillantotta a leégett, néptelen falut! Szaladgált föl-le, keresett, kutatott, de nem talált egy teremtett lelket sem. Még a kismajma is eltűnt!
– Mama! – kiabálta bennszülött nyelven, aztán sírva fakadt. El sem tudta képzelni, mi történhetett az övéivel.
Nem törődött már a hasa korgásával, hanem rohant, bejárta az egész szigetet, átkutatott minden zugot: hiába! Aztán leült a patak partjára, a kis vízesés mellé, és keservesen zokogott. Mikor jól kizokogta magát, megmosta az arcát a kis vízesés alá tartott tenyeréből. Gondolkodni próbált, de teljesen tanácstalan volt. Csak nézte, nézte a tenyerébe hulló cseppeket, a gyöngyöző vizet, és közben azt suttogta:
– Buborék, buborék, bu-bo-bubo-rék...
Persze bennszülött nyelven. De hiszen lényegtelen, milyen szavakkal mondjuk el gondolatainkat: a víz mindenhol víz, a só mindenhol só, a szél mindenhol szél, bármilyen szóval nevezzük is meg. Ha egy buborékra gondolsz, az buborék marad, bármilyen nyelven mondod is ki. És a zöld manók, mint már tudjuk, képesek arra, hogy a gondolatot is meghallják.
Most is ez történt.


Page Top