Prvious Page Next Page


A horgony


Buborék nekiveselkedett, hogy segítsen a kapitánynak felhúzni a horgonyt. A vasmacska ugyanis beleakadt valamibe, és nem akart mozdulni, bárhogy bűvölték is. Mit lehet ilyenkor tenni?
Segítségül kell hívni a manóutasokat. Mert szégyen lenne, ha itt kellene rostokolniuk mindaddig, amíg megérkezik a következő járat. Vizük sincs már elegendő, nem várakozhatnak ítéletnapig. Húzták hát a kötelet, tekerték a csörlőket, ahogy bírták. Mindhiába: nem moccant meg a vasmacska. Fogva tartotta valami.
– Mi lehet az? Gyökér? Szikla? Errefelé pedig nem nagyon van ilyesmi – morfondírozott a kapitány, mialatt az apró manókezek szorgalmasan húzták, tekerték, feszítették, amit kellett.
– Talán jéghegy? – kérdezte egy nagykalapos manókisasszony.
A többiek óvatosan kacarásztak. Udvariasságból nem nevettek hatalmasat: még hogy jéghegy? A trópusokon?!
A horgony
– Amondó vagyok, valami nagy hal akadhatott horogra. Illetve horgonyra. Talán egy cethal. Vagy bálna. Vagy márna. Vagy delfin. Vagy tintahal. Vagy cápa... – gondolkodott egy bajszos manófi.
– Jaj! – rémültek meg a manókisasszonyok, a nagykalapossal egyetemben. – Végünk van!
– Még hogy hal? A hal úszik. Mi meg sajnos nagyon is állunk. Vesztegelünk. Rostokolunk! – dohogott a fűtő, aki épp az előbb dugta ki a fejét a kazánházból. – És mit gondolnak, meddig tárolják a hajót hajtó zöld kövek az energiát? Amondó vagyok, ha el nem indulunk, majd azért kell várakoznunk valahol az óceán közepén, hogy feltöltsük energiával a zöld köveket. Csináljanak valamit, kapitány úr!
– No igen... – mormogott a kapitány.
– Mama! Szomjas vagyok! – nyafogott egy csöppnyi csemete.
– Asszonyom, óvatosan itassa meg a kicsit, csínján kell bánnunk az ivóvízzel, ki tudja, meddig kell még itt rostokolnunk... – tanácsolta a kapitány.
– Jaj, mi lesz velünk?! – sopánkodott a manókisasszony, az a nagykalapos. – Hátha elpusztulunk...!
– Pánikra semmi ok! – somolygott a kapitány a bajsza alatt.
– Még hogy semmi ok?! Hogy lesz ebből világ-körüli manóút, ha itt vagyunk kikötve egy horgonyra? – kérdezte egy mérgében megkékült zöld manó bácsi.
– Vágjuk el a kötelet, és kész! – ajánlotta egy manógyerek.
De erre nem lett szükség, mert egyszerre csak elindult a hajó. Az utasok a hirtelen rándulásról vették észre, hogy már nem vesztegelnek, hanem szelik a hullámokat a hajójukkal.
Hűha! Ennek a fele sem tréfa! Mi lehet? Tengeri áramlat? Csoda? Varázslat? Hiszen a vasmacska még mindig a mélyben van...
Izgatottan tanakodtak a fedélzeten, míg végül magától megoldódott a rejtély. Felbukkant a hajó mögött egy delfinfióka, szájában a vasmacskával. Az éles horgonyvas beleakadt szegénynek a szája szélébe.
– Még ilyet? Delfin koma, micsoda ötlet volt bekapni a horgonyt? Nem mondta a mamád, hogy veszélyes ilyesmivel játszani? – korholta a kapitány a pórul járt teremtményt.
– Hol a mamád, pici? – kérdezte a manókisasszony, és szigorúan nézett a kalapja karimája alól.
A pici delfin nem szólt semmit, csak tolta maga előtt a hajót az orra hegyével, óvatosan, mint aki százszor megbánta, hogy nem hallgatott a mamájára és nem volt eléggé óvatos a csillogó kampókkal való játszadozásban.
A hajó orra nagy hullámokat vetve hasította a sötét vizet. Az utasok hadonásztak, összevissza kiabáltak. A delfinkölyök meg rendületlenül tolta az apró zöld hajót.
– Merrefelé tartunk? Én Honoluluba akartam menni, most meg azt se tudom, hol járhatunk – ájuldozott egy néni.
"Mi dolga lehet Honoluluban?" – töprengett Buborék, aki megpróbált úrrá lenni a pánikhangulaton. Eszébe jutott a tengeri megálló, ahol néhány szép hetet töltött Csillagocska manólánnyal és a sirályokkal. Eszébe jutott Peti barátja is. "Vajon megkapta-e már a levelemet?"
Ez járt a fejében, miközben a nagy vizet bámulta. A tájat nem nézhette, mert nem volt arra táj: köröskörül, amerre ellátott, csak víz meg víz. Meg a felhők az égen, különféle furcsa alakzatokban. A láthatár széle pedig egészen görbe volt, látszott, ahogy a nagy víz alatt kerekedik a Földgolyó.
A kis delfin meg csak tolta, tolta maga előtt a törékeny hajót. Lassan lehiggadtak az utasok is, hiszen tudták, hogy a delfin okos teremtmény, még kicsi korában is. Így hát már nem féltek, persze egy kicsit azért izgultak, hogy vajon mi sül ki ebből...
Estefelé megtudták. Mielőtt a Nap a láthatár mögé zuhant volna, a távolban feltűnt egy kis sziget. Körülötte szinte nyüzsögtek a delfinek. Amint a pici meglátta őket, nagyot rikkantott. A csoportból kivált egy megtermett delfin, és elindult feléjük.
– Ez biztosan a mamája – suttogta a nagykalapos.
A delfinmama közelebb ért, s amikor észrevette, hogy a csemetéje szájából a manóhajó horgonykötele lóg ki, tudta, hogy baleset történt. Rövidesen lelassult, majd megállt a hajó. Odasereglettek a delfinek, és kattogó hangon tanakodtak, hogyan segíthetnének a pici, butus delfingyereken, aki még reggel eltűnt, és egész nap hiába keresték.
Aztán a delfinmama megoldást talált. Óvatosan tolni kezdte a hajót a sziget partjai felé. Egy kis öbölben lefékezett és füttyögni kezdett. Néhány perc múlva megjelent a vízparton egy barna bőrű kisfiú.
– Mi baj van, delfin barátaim? – kérdezte a fiú bennszülött nyelven.
A delfinmama delfinnyelven elmagyarázta, mi történt. A kisfiú rögtön megértette. Belegázolt a vízbe, és ügyesen kiakasztotta a manóhajó apró horgonyát a delfinkölyök szájából.
– Húzd meg! – parancsolta a kapitány, s a hajó utasai nekiveselkedtek. Fel is húzták a vasmacskát.
– Sietnünk kell, mert rögtön itt az éjszaka. Hatalmas késéssel érjük csak el úti célunkat.
– Hm. Tulajdonképpen azt sem tudjuk, hol vagyunk – szólt közbe a hajósinas.
– Meg kell kérdeznünk a navigátort – jutott a kapitány eszébe.
– Hol vagyunk? Mi a neve ennek a szép zöld szigetnek? – állták körül az utasok az iruló-piruló navigátort, aki történetesen nő volt, és ez volt az első komoly tengeri útja.
– Nem tudom... – válaszolt a navigátor.
– Micsodaaaaa?!– hördültek fel az utasok.
– Eltévedtünk volna? – morfondírozott a kapitány.
– Disznóság! Ilyet se hallottam még, hogy egy manóhajójárat eltévedt volna! – zsörtölődött a nagykalapos kisasszony.
– Nem eltévedt, csak letévedt a megszokott útvonaláról – csitította a kapitány.
– Letévedt? Talán eltért?! Vagyis el-té-rí-tet-ték!!! Ez a helyzet! – szólt diadalmasan egy öreg manó bácsi.
– A nemjóját, mi lesz velünk? – ijedt meg Buborék is. – Jól eljöttünk, talán vissza se találunk...
Szerencsére ezalatt szép sorjában feljöttek az égre a fényesebbnél fényesebb csillagok.
Sziporkáztak, tündököltek, hunyorogtak a mélykék égbolton.
– Meg vagyunk mentve! – kiáltott fel a navigátor. – Most már tudom, hol vagyunk! A Nagy Déli Tengeren Nyugat felé hajóztunk. Kormányos, kormányos! Itt a térkép, ez itt a Majmok szigete, és erre kell indulnunk, ha vissza akarunk jutni, nézze csak! – és izgatottan magyarázni kezdett. A kormányos bólogatott, a kapitány hümmögött és egyre csak a fejét tekergette, aztán végül bólogatni kezdett, majd megnyugodva felsóhajtott:
– Szerencsénk, hogy ez a delfinutód nem csavargott el messzebbre. Kedves utasok, szeretném megkérni önöket, hogy fáradjanak a kabinjaikba. Indulunk!
Alighogy kimondta, s az utasok alig szóltak pár búcsúszót a delfinekhez és a kedves kisfiúhoz, fuvallat támadt. Aztán hatalmasat dördült az ég, villámok hasogatták fel a gyönyörű csillagos kárpitot, s a mélykék égre fekete szörnyek: kavargó felhők kúsztak. Nemsokára egy csillag nem sok, annyit sem lehetett látni, csak az ide-oda csapkodó villámostorokat, amelyek egyre fenyegetőbben közeledtek a kis sziget partjai felé. A szél pedig mind nagyobb hullámokká korbácsolta fel a nagy vizet.
– Ennek a fele sem tréfa – kerekedett el a kapitány szeme. – Manók, gyorsan kormányozzuk el a hajót egy védett öbölbe, mert különben még hajótörést szenvedünk!
Az összes utas, az egész legénység serénykedett. Még a kalapos kisasszony is elfelejtett sopánkodni ijedtében, sőt a morgós manó bácsi sem dohogott, mert tudták: ha most nem igyekszenek, bizony vége lesz az izgalmas utazásnak...
Buboréknak eszébe jutottak a delfinek, akik közben eltűntek valahová. Hátha ők segíthetnének, hiszen jobban ismerik a szigetet és az öblöket.
– Kisfiú! – kiáltott Buborék, bár nem igazán hitt benne, hogy túl tudja kiabálni a nagy szélzúgást. – Kisfiú, merre vagy?!
Bizony jó, hogy a szigetlakóknak jó a fülük, hallásukat nem tompította el a sok zaj, villamoscsörömpölés, tévébömbölés, zúgás-búgás: a kisfiú ugyanis meghallotta a vékony manóhangot és megjelent a parton. Buborék nem félt, hogy nem ért manónyelven: a manók gondolatátvitel útján bárki emberfiával meg tudják értetni magukat.
– Kisfiú, kérlek szépen, hívd ide a delfineket, hiszen te tudsz velük beszélni. Kérd meg őket, segítsenek egy háborítatlan, nyugodt tengeröblöt találni, különben elveszünk! – kérlelte Buborék a gyereket.
A fiú bólintott, füttyentett, és néhány pillanat múlva ott termett a delfinek fővezére. Orrára kapta a kis hajót, és elviharzott vele egy csendesebb öbölbe, ahol csak a csapkodó eső okozott kellemetlenséget, az őrjöngő hullámok már nem.
Míg rohant a kis hajó a delfin orrán, az utasok rémülten kapaszkodtak. Ki a kabinajtóba, ki a szomszédja fülébe. Egy meg a vasmacskába. Végül is szerencsésen letette őket a delfin, s ők behúzódhattak a kabinokba az egyre ömlő eső elől. A kis kajütablakokon kikémlelve csodálták immár a természet játékát, az elemek erőfitogtatását.
– Hű, ez valódi nagy kaland volt, meg kell hagyni – somolygott a bajsza alatt a morgós bácsi, aki titokban roppantul élvezte az egészet. Azt hiszitek, bánta, hogy bőrig áztatták a hullámok meg az eső? Dehogy bánta! Még a kalapos hölgyike is szó nélkül csavargatta ki a vizet a ruhájából, amikor sietve átöltözött, hogy minél előbb csodálhassa a parton hajladozó pálmafákat.
– Haaaaaapciiiiiiiiii!!! – ezt Buborék mondta, majd náthás hangon hozzátette: – Azt hiszem, begfáztam...
Aztán eszébe jutott valami. A telefon
A házitelefonért nyúlt (mert az is volt a hajón), és a kapitány számát tárcsázta.
– Kapitágy úr, az jutott eszembe, dem kellede-e egy kis esővizet gyűjtedünk. Elvégre öd azt mondta, hogy fogytád az ivóvízkészlet. Do és a hajót is ki kell takarítadi...
– Ó, hogyne, ez remek ötlet! – felelte a kapitány, és rögvest parancsot adott a hajósinasnak.
Azt persze nem állíthatom, hogy a hajósinas nagyon lelkes lett volna, amikor a nagy esőköpenyben kimászott a kabinjából és elhelyezte az esőfogó dézsákat. De hát tudta: fontos dolgot cselekszik, és az a lényeg.
Az utasok közben megnyugodtak, ki tovább nézelődött, ki a vihar alatt összevissza röpködött dolgait rakta helyre, ki pedig aludni tért. Rövidesen mindenki jóízűen szuszogott az ágyában. (Csak Buboréknak szörtyögött az orra.)
Odakint elcsitult a vihar, lassan elsimultak a tenger hullámai, reggelre még az esővíz is felszáradt a fedélzetről.
Amint felébredtek, az utasok számba vették a pusztításokat, megreggeliztek, rendet raktak, gondosan lefedték az esővíztartályokat, vagyis minden indulásra készen állt.
– Viszontlátásra, kis sziget, minden jót, delfinek! – szalutált a kapitány a hajóhídon, és kiadta a parancsot: – Irány Port Manó kikötője!
Az utasok integettek a delfineknek, lefényképezték a menedéket nyújtó öblöt, majd elhelyezkedtek az üléseken és figyelték, hogyan manőverezik a kis hajóval a kapitány, a navigátor meg a kormányos.
Csak Buborék ücsörgött pokrócba takarózva, forró teát kortyolgatva. Ő volt a nagy kaland egyetlen "sebesültje": alaposan megfázott. Az orra szép piros volt, nem nagyon illett arca zöld színéhez.
– Ejgye-bejgye – csóválta a kobakját –, úgy látszik, dem vagyok elég edzett...
De az izgalmas útikönyvet olvasva lassan el is feledkezett a szörtyögő orráról. Hogy miről olvasott? Épp a Majmok szigetéről.


Page Top