Prvious Page Next Page

A szerelmes gesztenye

Az íróasztalomnál ültem, és a tollam végét rágcsáltam. Úgy el voltam merülve a gondolataimban, hogy észre sem vettem Buborékot, aki a vállam fölött, a lámpáról lesett le a papírra, amelyen ez állt:

Sétálgattam a minap
A gesztenyefák alatt.
Egyszercsak – Kopp! –
Elém huppant egy gesztenye.
Csillogó, fényes volt köntöse.
– Milyen szép vagy, te gesztenye! –
Így beszélgettem vele.
– Ragyogsz, mint kedvesem szeme.


– Huuu, nem is olyan rossz, majdnem mintha én írtam volna – dörmögte Buborék.
Hirtelen elvörösödtem, és letakartam a verset.
– Nem illik beleolvasni mások leveleibe!
– Ez levél? Azt hittem, vers... – vigyorgott Buborék. – Kinek szól?
– Kíváncsiskodni meg aztán végképp nem illik – háborodtam fel.
– Ó, mi manók roppant kíváncsi természetűek vagyunk ám! Főleg azért, mert mi nem szoktunk levelet írni a manólányoknak.
– Hogyhogy nem szoktatok? És honnan veszed, hogy lánynak írtam? – ütköztem meg.
– Hohó, csak sorjában! Az, hogy lánynak írtad, az orrodra van írva.
Zavaromban az orromhoz kaptam, majd elvörösödve dörzsölgetni kezdtem, mint aki csak véletlenül... mint aki éppen csak...
– Az utóbi időben különben is gyakran bámulsz ki az ablakon ábrándozva. Ha szólok hozzád, ötször is szólítalak, mire észbe kapsz. Ez a naaaaagy szerelem jele – jelentette ki Buborék megfellebbezhetetlenül.
Erre még nagyobb zavarba jöttem, még a szemem is le kellett sütnöm, és addig babráltam a tollat, mígnem kettétörött...
– No, azért ne szégyelld magad, mindenkit elkaphat, akár a nátha – vigasztalt Buborék. – A másik kérdésre pedig az a válasz: nálunk az a szokás, hogy ajándékot küldünk annak, aki lángra lobbantotta a szívünket. Legtöbbször színes virágocskákat.
– Mit? Szegfűt? Tulipánt? Gerberát? Margarétát? Rózsát? Fréziát? – soroltam, ami eszembe jutott.
– Ugyan, hova gondolsz! Akkora virágokat hogy bírnánk el? Pici kis vadvirágokat, színes csillagocskákat. No persze ti azokat csak gyomnak nézitek – húzta el a száját megvetően.
– Ugyan, ne hidd – szabadkoztam, pedig ha megnyúznak se jutott volna hirtelen az eszembe egyetlen pici kis csillag neve sem.– Az ibolyát mi is... meg a hóvirágot. És a százszorszépet! – örültem meg, hogy mégis eszembe jutott valami apró.
– Aztán ha a lányok szívesen fogadják, a hajukba tűzik a virágocskákat. Abból a manó megérti, hogy szíve hölgye is lángol.
– Hogyhogy lángol? – bambáskodtam.
– Szóval hogy ég, lobog benne a szerelem lángja, na.
– Aha! – mondtam, bár valójában semmit sem értettem. – Akkor tudd meg, hogy én valójában nem is vagyok szerelmes. Mert én csak nagy szomorúságot érzek - mondtam búsan. – És olyankor verset kell írnom, hogy vigasztalódjam.
– Szíved hölgye tudja már, hogy imádod? – finomkodott Buborék.
– Anikó? Nem hiszem. Legalábbis én nem mondtam neki. Pedig sejthetné, mert a múltkor is jól meghúztam a copfját, amikor fogócskáztunk.
– Hm, a szerelmi vallomásnak nem éppen ez a legjobb módja. Vihetnél neki inkább ajándékot. Messze lakik?
– Dehogy, majdnem a szomszédban. De hol szedjek én most virágot? Pénzem meg nincs, hogy vegyek! – néztem Buborékra elkeseredetten.
Buborék sokáig törte a fejét. Hümmögött, hammogott, aztán kibökte:
– Te Peti, megvan még az a gesztenye?
– Milyen gesztenye?
– Hát amelyikről a verset írtad.
– Igen, itt van a fiókomban. Szerinted odaadhatom? Hát ez nagyszerű! És odaadom a verset is. Odaadhatom a verset is?
Mert ugye ti is tudjátok, hogy ilyen dolgot bizony nem egyszerű megfontoltan és eredményesen nyélbe ütni. Úgyhogy megint volt min törnünk a fejünket.


Page Top