Prvious Page Next Page

Buborék utazni vágyik


Egy esős délutánon otthon üldögéltünk. Néztük a lassan vonuló haragos felhőket.
– Peti, menjünk sétálni! Olyan jó lenne megázni vagy a pocsolyákban fröcskölődni! – noszogatott Buborék.
– Tudod, én valahogy jobban szeretem az ablakon át nézni az esőt. Semmi kedvem bőrig ázni. A pocsolyákba meg majd akkor is belegázolhatunk, ha kisütött a nap.
Buborék elszontyolodott, és unatkozva bámulta a távoli villámokat és a felgyülemlő pocsolyákat.
– De jó lenne utazni! – sóhajtotta. – Felülni a manóhajó-járatra, és lecsurogni vele egyenest a tengerre.
– Manóhajó? Ilyet se hallottam még! Csak nem azt akarod mondani, hogy van olyan?
– Már hogyne volna! Minden holdtöltekor, pontosan éjfélkor indul a manóhajó-kikötőből.
– Az meg hol van? – kerekedett nagyra a szemem a csodálkozástól.
– Hát azt bizony még neked sem szabad elárulnom – titokzatoskodott Buborék.
– Ne légy olyan undok! Hisz a barátod vagyok, nem? – fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
– Hiába! Ez titokzatos, szigorúan titkos manótitok! Punktum!
– Ha nem mondhatod el, mit csináljak. De azt csak elárulhatod, milyen egy ilyen hajó. Én is elférnék rajta? És hogy működik: vitorlás vagy motoros?
– Hát te biztosan nem férnél el rajta, de száz manó kényelmesen utazhat. Persze csak a zöld manókból.
– Miért, más manók is vannak? – csodákoztam.
– Már hogyne volnának! – pittyesztette el a száját lenézően Buborék. – Ezt sem tudod? Képzelem, mit tanultok abban a híres iskolában...
És elkezdte a felsorolást:
– Vannak zöld manók meg erdei manók, aztán vannak vízi manók és kék manók, de azok sokkal nagyobbak, mint mi. Az erdei manók sündisznóháton utaznak, a kék manók léghajón, a házi manók meg otthon vigyáznak a rendre. A vízi manók nagyon jó úszók, de van tengeralattjárójuk is. Mi, zöldek, általában hajókázni szeretünk, de én egyszer már vonaton is utaztam!
– És hogyan vettél jegyet, hiszen fel sem érsz a pénztárablakig?
– Manóvonaton utaztam – magyarázta türelmesen Buborék. – Arra nem kell jegyet váltani, csak a mozdonyvezetőnek kell adni egy picurka zöld követ, mert az hajtja a mozdonyt.
– Micsoda?! Egy picurka zöld kő? No ezt aztán már tényleg nem hiszem el! – és hahotázni kezdtem.
– Nem akármilyen közönséges kő ám az! – ugrált mérgében Buborék. – A zöld köveket a folyóparton kell szedni, amikor a nap delelőn jár. Így ezek a kövek meleget sugároznak, s az hajtja a manójárműveket.
Kezdett érdekelni a dolog.
– Itt nem messze is folyik egy folyó, mit gondolsz, ott is találnánk zöld köveket?
– Egészen biztos! – rikkantott Buborék, a szemei meg úgy ragyogtak, mint két gyémánt. – Gyerünk ki! Gyerünk ki! Már nem is esik, arrafelé pedig a nap is kisütött. Gyere!
Zsebre vágtam Buborékot, és elindultunk a folyóhoz. Persze a zsebemet eltorlaszoltam a kezemmel, nehogy Buborék ki találjon ugrani, mert akkor reggelig sem tudnám elcsalni a pocsolyáktól. Útközben egyre a tenyeremet csiklandozta:
– Legalább egy pici rést hagyj, hadd lessek ki! – unszolódott, és megharapott, amiért nem hallgattam rá.
A folyópartra érve kiszállítottam a zsebemből, s mivel már éppen dél volt, elkezdtünk zöld kövekre vadászni. Találtunk is egy marékra való apró, átmelegedett zöld kövecskét. Akkor aztán a köveket a bal zsebembe, Buborékot a jobb zsebembe helyeztem, s elindultunk hazafelé.

Page Top