Prvious Page Next Page


Buborék megérkezik



Rekkenõ júliusi hõség volt. Épp a konyhai vízcsaphoz igyekeztem szomjúságomat oltani. Fogtam a kedvenc poharamat, málnaszörpöt öntöttem bele, a csap alá tartottam, és tekertem egyet a tekerentyûn. Közben arra gondoltam, hogy talán mégis jobb lett volna, ha szódavizet készítek, mert az csupa buborék, buborék.
– Buborék, buborék, buborék – dúdolgattam.
– Itt vagyok, ragyogok! – csobbant a csapból valami a poharamba. El sem csodálkozhattam, máris követelõdzött:
– Azonnal vegyél ki, mert csupa ragacs leszek a szörpödtõl! – Én kivehetlek – mondtam –, de elõbb tudni szeretném, miféle szerzet vagy.
– Hogyan?! – kiáltott fel megrökönyödve. – Hiszen te hívtál. Háromszor mondtad a nevemet, s olyankor én megjelenek. Vegyél már ki! – ezt bizony már nagyon siránkozva mondta.
Nyakoncsíptem és az asztalra állítottam. Tényleg csupa ragacs volt szegényke. Törtem a fejem, mihez is hasonlít ez a furcsa szerzet, de sehogy sem bírtam rájönni.
– Most nézd meg, milyen lettem! – nyafogott. – Keríts nekem nyomban egy úszómedencét! Kérlek – tette aztán hozzá.
Teleengedtem vízzel a legnagyobb lábast, s bevittem a szobába. Helyet foglaltunk egymással szemben. õ a vízben, én a szõnyegen.
– Ne haragudj, de akárhogy töröm a fejem, nem emlékszem, hogy hívtalak volna – kezdtem óvatosan a beszélgetést.
– Hogyhogy? Akkor miért mondtad háromszor, hogy Buborék, Buborék, Buborék?
– Mert arra gondoltam, hogy szódavizet kellene csinálnom, ami csupa-csupa buborék, buborék, buborék, vagyis olyan kis gázguriga a vízben, tudod? – próbáltam magyarázni.
– Milyen kár... Pedig már úgy örültem, hogy végre lesz egy játszótársam, és nem kell tovább a csapban gubbasztanom – mondta õ, és el is pityeredett hozzá. Megsajnáltam.
– No, izé, ne bõgj! Hiszen egy szóval sem mondtam, hogy nem játszom veled!
– Jaj de jó! Nagyszerû! Hopp! Hopp! – és ugrándozni kezdett a lábasban. A víz meg, ugye, szerteszét.
– Te, nyughass, ne ficánkolj már, ha mondom! Mindent eláztatsz!
Erre megszeppent.
– Én csak örültem. Tudod, mi, zöld manók, szeretjük a vizet.
És mert még mindig haragosan néztem, huncut mosollyal hozzátette:
– Ne haragudj!
– Elnevettem magam. Hát lehet haragudni egy ilyen apró vacakra? És arra gondoltam: tényleg! Ez a Buborék leginkább egy zöld maanóhoz hasonlít.
– No jó, te zöld manó – mondtam. – Játsszunk. De mit?
– Hát bújócskát! Én bújok...
õ bújt, én meg számoltam húszig.
– Aki bújt, bújt, aki nem, nem. Megyek! – kiáltottam jó hangosan, hogy biztosan meghallja, és keresni kezdtem. Az ágy alatt nem volt. Egyetlen szekrényben sem. A fiókokat is megnéztem. Sehol egy fia manó. Megijedtem, hogy eltûnt.
– Buborék! Buborék! Hol vagy?! – kiabáltam. Valahonnan jóízû bugyborékolás hallatszott. Füleltem.
– Ahá, most megvagy! – és benyitottam a fördõszobába. Ott kandikált ki a kád csapjából.
– Nagyszerû helyet találtam magamnak – jelentette be. – Kényelmes, tágas, itt olyan tengeri csatákat vívhatunk, hogy bármelyik kalóz megirigyelheti. Csak arra vigyázz, hogy le ne csurogjak a lefolyón. Mindig dugaszold be!
– Akkor szóval itt maradsz? Jó. De mit fogsz majd csinálni, ha én suliban leszek, vagy ha elutazunk?
– Hát... megöntözöm a virágokat, meg effélék. És verset fogok írni. Mondjuk, hogy... – erõsen gondolkodott, aztán kivágta: – Peti meg Buborék jóbarátok, ilyet a világon még senki se látott! Jó? De lesz jobb is, ne félj! – rikkantotta, és igazi manótáncba kezdett a kád fenekén. Én meg énekeltem hozzá.


Page Top